A családi kártyaparti

Becsapódott az ajtó, az előszobába belépő nő ledobta a kezében levő dolgokat, lerúgta a csizmáját, lábujjhegyre állva felakasztotta a kabátját a fogasra a többire, majd felnyalábolta a kis papírtáskát a földről és bement a nappaliba, ahol a férje és a két gyerek nézte a tévét.

- Bence, tedd le a lábad az asztalról, Szofi, te meg ne itt igyad a kakaódat, megint kiöntöd. Szervusz drágám, minden rendben? – fordult körbe. 

- Neked is szia anya, köszönjünk, hogy fél tízre hazaértél, de semmi gond, megbeszélem a pszichológusommal, hogy megint arra voltam kényszerítve, hogy magamnak csináljak vacsorát és a szemetet is le kellett vinnem apa miatt. 

-  Jajj, Bence, 16 évesen nem fog megakasztani a fejlődésben, ha egy kicsit önállóbb leszel. Ne morogjál már, mint egy bolhás kutya! Hogy is mondjátok? Rével? 

- Anya, ne próbáljál trendi lenni, a boomereknek nem áll jól. Rage-el, hányszor mondjam még el? – feltápászkodott a kanapéról és nyújtózkodni kezdett. A kislány a papírtáska felé nyúlt, de az anya elhúzta előle.  -  Ez az enyém, most kaptam az irodai karácsonyon – kíváncsian vette kézbe a dobozt, és óvatosan leszedte róla a díszcsomagolást. A matt fehér dobozt körbe ölelő felirat láttán a férfi felhúzta a szemöldökét.

- Hát ez meg mi a f… - de a felesége megrovó tekintete után gyorsan módosított – francnyavalya? Ezo, vagy spiri vagy bullshit?-  A fia vigyorogva próbálta elszedni az anyjától a dobozt – Nem lehet, hogy cigi van benne? Amitől látomásaid lesznek, tudod? A nő fáradtan söpörte ki a haját az arcából és nagy sóhajtással nézett a fiára. 

- Bence, ezt Monától kaptam, pontosan tudod, hogy mi a véleménye az egészségtelen dolgokról. Nem nyavalya, nem cigi, hanem Mona szerint ez lesz az útmutatónk ezentúl. 

Bence halk morgását, hogy „Jobban jártunk volna egy GPS-szel” a nő nem vette figyelembe, hanem óvatosan kivette a kártyákat és mosolyogva nézegette a képeket, aztán a kézitáskája aljából elővette a szemüvegtokot és az orra hegyére tette az olvasószemüvegét. 

-  Lehetett volna egy kicsit nagyobb betűvel is írva a szöveg – de a kamasz rögtön rávágta, hogy - Anya, alig tudnak már olvasni az emberek, a képeket sokkal többen felismerik. 

A férfi mellé odabújt a kislány és halkan nevetgéltek, ahogy egyik kártyát a másik után nézték meg. A fiú zavartan bámulta az anyját és megdöbbenve kérdezte: 

- Ugye ez csak valami vicc? Mert szerintem Monától bármi kitelik. Emlékeztek, amikor Szofinak támogató partit szervezett az első mensijére? Vagy amikor bezáratta a lakásban az átjárót, ahol a rossz lelkek jöttek hozzánk? - Igazad van, de abban azért van valami, hogy amióta elvégezte azt a bezáratást, azóta sokkal kevesebbet veszekszünk – válaszolt kicsit mentegetőzve az apa. 

- Apa, az agyam leolvad, nem lehetsz ekkora, khm, na érted? És mik azok a számok rajta? 

Szofi rögtön rávágta: – Ha nem lennél funkcionális analfabéta, elolvashatnád ezeken a tájékoztatókon – grimaszolt rá – lehet útmutatást is kérni vagy játszani is vele. Tessék, megmutatom, hogy működik. Felteszek egy kérdést: miért ekkora idióta a bátyám? Kihúzok egy lapot, itt is van a válasz: „Hordozható privát szféra. Keresd meg és tartsd is a határaidat.” Értem, tehát távolságot kell tőled tartanom és akkor minden rendben lesz.

A lány gyorsan elhajolt az ütés elől, a feleség felállt, eltolta egymástól a két gyereket, és határozottan mondta nekik: - Késő van, mindenki induljon lefeküdni.

Derűsen elkezdte összepakolni a kártyákat, ügyet sem vetve a testvérek folyamatos lamentálására, miszerint szünet van, még nincs is késő, és még nézegetni akarják a lapokat. Amikor egy lap kivételével mindegyik a helyére került, csábítónak szánt mosollyal kacsintott a férjére. - Drágám, én is húztam egy lapot, a világ legboldogabb ceruzájáról van szó rajta, szerintem meg kell ezt beszélnünk kettesben. Nevetgélve kívántak jó éjszakát és becsukták a hálószoba ajtaját.

A két döbbent gyerek egymásra nézett. – Ezt nem hiszem el basszus, az ő korukban? Hogy ez mennyire gusztustalan hallod – mondta a fiú megbotránkozva. – Ráadásul elvitték a dobozt is, pedig most bedobtam volna a legjobbakat a srácokkal közös csetbe.

A lány megpaskolta a vállát és odasúgta: - Holnap rendelünk egyet mi is magunknak, jó? Fent van a fickó a Facebookon, valami fotós, az e-mailje meg a nevéből áll: molnarpeter@molnarpeter.hu. 

- De ezt honnan tudod? – csodálkozott a báty. 

- Mondtam már, rajta volt a szabályoknál – feltápászkodtak és kifelé menet lekapcsolták a nappali villanyát. 

- De akkor ez most vicc vagy komoly? – a fiú még mindig kicsit zavarban volt. 

- Majd ha meglesz a mi csomagunk is, akkor erre a kérdésre húzhatsz egy kártyát – hangzott a lány válasza, ahogy vidáman pusmogva mentek végig a folyosón.

 

Ez itt nem a reklám helye, hanem az ajánlásé 💕:

https://www.facebook.com/molnarpeter.hu

molnarpeter@molnarpeter.hu

Szívem kuplungja magasan fog

 Az olajfoltos kezeslábasba öltözött férfi kinyitotta az ajtót, az előszobafal melletti cipőtároló közepén levő tulipán mintákkal kifaragott, tömörfa tálba helyezte a kulcscsomóját, és komótosan kifűzte a bakancsát. Halkan koppantak, ahogy egymás mellé rakta a műanyag cipőtálcára.

-      –  Drágám, megjöttem! – Megállt és fülelt, de a légkondicionáló halk surrogásán kívül semmilyen hang sem hallatszott.

Könyökével kinyitotta az előszobából nyíló fürdőszoba ajtaját, bement, megengedte a csapot, és amíg várta, hogy melegedjen a víz, a tükörképét nézte. Negyvenes éveinek közepén járt, egy-két évvel többet mutatott a halántékán erősen őszülő haj, de a szinte ránctalan, sápadt arc viszont fiatalította. Elővette a mosdókagyló alatti szekrényből a körömkefét és a tubusos kéztisztítót, és precízen sikálni kezdte először a jobb, majd a bal kezét. Az olajfoltok lassan eltűntek, de a körme alatt még látszódott néhány fekete szegély. Halkan hümmögött, kinyomott egy újabb adag krémet és addig súrolta a kezét, amíg tökéletesen tiszta nem lett. Megtörölte a külön törülközőjével, levette az overallját, és melegítőben elindult a konyha felé.

-       – Juli, itthon vagy?

A hűtőszekrény halkan mordult egyet, megrázkódott. Csend borította be a lakást. A konyhaasztal fehér-piros szőttes terítővel volt letakarva, egy másik tulipános tálon néhány fényes alma és két banán fogott közzé egy citromot. A fehér papírlap a gyümölcsöknek volt támasztva, az egyik banán szorította le a közepe táján. A férfi szétnézett, aztán kihúzta az egyik széket, leült, óvatosan elvette a levelet és kinyújtott karral kicsit hunyorogva olvasni kezdte.

Drágám!

Kérlek fékezd magad állóra, szeretnénk neked egy nagyon fontos dolgot elmondani. Illetve leírom, mert a műhely folyamatos motorzajában hiába próbáltam veled erről beszélni, nem sikerült. Te vagy életem szerelme, el sem tudom mondani, hogy mennyi mindent köszönhetek neked, de ma összepakoltam a holmimat, elköltözöm, és új életet kezdek. Remélem, megértesz, de szívem kuplungja magasan fog.

Ez nem a te hibád! Szerettem minden veled töltött kilométert! Te magad vagy a megbízhatóság, a tökéletes nyugalom és precizitás! Viszont nekem most magasabb fordulatszámra van szükségem, emelni szeretném az alapjáratot! Ki akarom próbálni, milyen túllépni a sebességhatárt az autópályán, úgy, hogy a biztonsági övet sem kötöm be!

Látlak most magam előtt, biztos ráncolod a homlokod és kezded hozni egyik érvet a másik után, hogy ez milyen veszélyes és eszembe ne jusson! De hidd el, bármit teszek, folyamatosan csak ezen agyalok. Mint te múlt novemberben, amikor mindig elment annak a Mondeónak az alapjárata. Aztán amikor hirtelen rájöttél a hiba okára, akkor boldogan rohantál a műhelybe, hogy megjavítsd. Kicsit rosszul esett, mert majdnem leejtetted a keresztelőn a nőverem kisfiát, ahogy a kezembe nyomtad, és a pap is problémázott, hogy most hogyan fejezze be a szertartást a keresztapa nélkül, de mindannyian megértünk és elfogadjuk, hogy ilyen vagy. Bár, hogy őszinte legyek, a nővérem még haragszik rád, nem kellett volna azt mondani a kicsire, hogy milyen nagy a hengerűrtartama és hogy valószínűleg elfolyt a hűtővize, amikor félre csúszott a pelusa.

Édesem, értsd meg, elegem van a tempomatból, a Start-Stop rendszerből, száguldani akarok az Élet Autópályáján matrica és biztosítás nélkül! Sajnálom, hogy ezzel a hírrel defektet, sőt durrdefektet okozok nálad, de cseréld ki az abroncsokat, sőt, fújd túl kicsit és kezdj el te is csikorgó gumikkal közlekedni! Ha találsz egy megfelelő stoppost, aki sosem teszi fel a lábát a műszerfalra, élj vele boldogul!

Mindig szeretni foglak, a te Julid!

A férfi sokáig a semmibe bámult, a levél kihullt a kezei közül, és beszánkázott a konyhaszekrény alá. Majd hirtelen felállt, hívást indított a mobilján.

-       – Gábor, rájöttem, mi lehet a gond a piros Mazdával. Vissza tudsz jönni a műhelybe? Megnézhetnénk a Start-Stop rendszerét. Szuper!

A kulcscsomó csörrent, majd halkan kattant az ajtón a zár.

Pókháló a karácsonyfa felett

 Kényelmesen, félig fekve elvackolom magam az ülőgarnitúrán, ebből a helyzetből pont rálátok a karácsonyfa felett lengedező szép, sűrű pókhálóra. Nem vagyok a házitündérek gyöngye, de ilyen azért nem sűrűn fordul elő nálunk. Most igen.

Ez az év vége teljesen máshogy alakult nálunk, mint ahogy gondoltam, vagy mint ahogy szokott lenni. Elég volt egy esős, sötét este, a szokásos rohanásom és egy hanyagul otthagyott oszlopcsonk a járdán, és amit hónapok óta nem tudtam elérni, egy válltörés megoldotta.

Üldögélek, és az ünnep a poros könyvespolc és a le nem sikált csempék ellenére is körülvesz. Nyugalom tölt el, tudom, hogy nem ezen múlik. Az orvostól az ügyeleten a diagnózis meghallgatása után azt kérdeztem, hogy fogok így vezetni? Nagyon kedvesen válaszolt, hogy „sehogy”. Ez a sehogy szinte minden cselekvésemet meghatározza. Nem sütök 12 rúd bejglit, nem főzök töltött káposztát, hiszen még egy almát sem tudok felvágni. Elfogadom, hogy most nem én vagyok az itthoni perpetuum mobile, hanem segítségre szorulok és a család csinálja a mindennapi teendőket.

Segítségre szorulok – milyen szép a nyelvünk. Eleinte tényleg úgy éreztem, hogy ez egy rossz helyzet, pedig nem az. Amit hónapok óta nem tudtam elérni a gyerekeimnél, most remekül (bár nekik erről biztos más a véleményük) működik. Kiderült, hogy az egyik őstehetség a konyhában, jó érzéssel főz és jól dagaszt tésztát is, a másik baráti viszonyba került a több konyhai géppel, továbbá a mosógéppel, a szárítógéppel, és átlátja a szennyes válogatás teljes folyamatát. Megtapasztalta, hogy a szennyestartóból önszántukból nem másznak ki a ruhák, és sajnos nem ismerjük a begyűjtő bűbáj aktuális varázsigéjét sem.

Ahogy teltek a napok, rájöttem, hogy enélkül a kötelező passzivitás (vagy hívjuk inkább gyógyulási folyamatnak) nem szálltam volna ki a turbó sebességgel pörgő mókuskerekemből. Sok éve (évtizede) olvastam valahol egy mondást, miszerint 

„Aki nem engedi, hogy a sorsa vezesse, azt rángatni fogja”. 

Én igazán rajongója vagyok a Molnár Péter-féle ezospiribullshit irányzatnak, de ebben a mondásban több igazságot érzek, mint a szokványos koejjói stílus képmutatóságát. Mert egy ideje már ott cincogott egy halk hangocska, amely megpróbált visszafogni, de erre szándákosan nem figyeltem, vagy ha meghallottam, teljesen igazat adtam neki, mégsem tudtam, hogyan oldjam meg a helyzetet. Az a program futott bennem, hogy csak én tudom az összes háztartási és családtagokkal kapcsolatos – vagy mehetünk még egy tágabb körben is - munkákat megoldani, és a saját határaim nem voltak meghúzva. Hogy ez a program bennem genetikus vagy belém nevelt, szinte mindegy, az elsődleges feladatom az volt az esésem óta, hogy belássam, megértsem és betartsam, hogy mit bírok megtenni, és mit nem. Visszatérve csodaszép nyelvünk dicséretére, nagyon kifejező, hogy túl sok volt a vállamon. Mostani helyzetemben megtanultam (meg kellett tanulnom) segítséget kérni és elfogadni. Bármilyen furcsa volt, nem kiszolgáltatott helyzetként éltem meg, hogy nem tudok egyedül hajat mosni, körmöt vágni, vagy akár az elején nehézséget okozott egy földre esett tárgy felvétele is. Persze nem tudtam megtagadni magam, amit tudtam, elintéztem egyedül. Közben teljes őszinteséggel tudtam azt is mondani, hogy ez most nekem nem megy, és segítséget kérek.

A segítség pedig számtalan helyről érkezett. Sokan ajánlották, hogy bármiben segítenek, hoznak ételt, fuvaroznak orvoshoz vagy jönnek takarítani (el kellett volna fogadni, hogy akkor már nem lenne meg a pókhálónk…). Eddig is tudtam, hogy sok, igazi barátunk és közel álló ismerősünk van, de ezt így megélni csodálatos volt. (A rengeteg ajándék süteményről nem is beszélve – innen is köszönjük mindenkinek!)

Tavaly kerek születésnapom volt, de nem okozott traumát, inkább örültem neki, hogy ezt is megéltem. A legfontosabb az volt, hogy a zuram megígérte, hogy nem cserél le két 25 évesre 😊. De arra nem gondoltam, hogy talán visszavehetnék a tempóból, a feladatokból, hiszen én mindent kibírok. Egy erőteljes figyelmeztetés után most már tudom, hogy nem vagyok sérthetetlen. A pókháló selyemszálainak szakítószilárdsága majdnem olyan, mint az acélszálaké, közben teljesen rugalmasak. Kellett ez a figyelmeztetés, hogy elvesztettem a rugalmasságom, és ne higgyem azt, hogy egy női Atlaszként kell mindent a vállamon hordozni (megint a váll, ugye?).

Az ünnepek és a január nagy része így teljes nyugalomban és békében telt. Sokat (még többet olvastam), össze is jött év végére a 43 ezer oldal, az álmatlan éjszakákon sorozatokat néztem. Csak olyasmit csináltam meg, ami nem esett a nehezemre. Sokat viccelődtünk egymással, például a rögzítő kötésből a köldöknél kikandikáló bal kézfejemet Tyrannosaurus Rex kéznek hívta a család, és ez számtalan további viccet generált.

Átérzem a helyzetét

Lassacskán lekerül rólam a rögzítés, és kezdődik a rehabilitáció. A karácsonyfa már nincs a helyén, de a pókháló még ott van. De újonnan szerzett tapasztalatom alapján biztos vagyok benne, hogy nem a mennyezeten elszaporodott pókhálóktól fogok elsőként megszabadulni. Majd, szépen lassan, ha eljön az ideje. Az is lehet, hogy megkérek rá itthon valakit, ha ez bárkinek is nem tetszik, majd vonogatom a vállam. Már alig várom!

A családi karácsonyunk kognitív torzításai

 Azt hiszem, sosem örültem még ennyire karácsonykor házi feladatnak. Még egyetemista ez a helyettesítő tanárunk, de végre olyan dolgokat tanít, amik nem hótt unalmasak. Összeszedni kilenc kognitív torzítást példákkal, hát az nálunk nem lesz nehéz, gondoltam. Karácsonykor a szenteste csak a miénk, de amióta az eszemet tudom, 25-én anya családja jön hozzánk ebédre. Tavaly végig az agyba dugós fülesem volt rajtam és bömböltettem az egyik kedvenc lejátszási listámat, így nem okozott gondot a rokonok elviselése. Csak arra kellett figyelnem, hogy néha felnézzek és morogjak valamit, amit akár igennek, akár nemnek lehetett venni, illetve időnként vonogattam a vállamat. Tök jól működött. De idén készenlétbe helyeztem a telefonom, nyitottam rajta egy jegyzetet és feltűnés nélkül írogattam a gyilkos mosollyal egymásnak mondott megjegyzéseket. Először Bálint bácsiék jöttek meg, mindig ők az elsők. Gyors kézfogás után elmentek kezet mosni, és utána leültek az általuk legideálisabbnak vélt helyekhez. A nappaliban végül két asztalt nyitottunk ki, úgy nagyjából elfért mindenki, a másodikként érkező Jani bácsi persze rögtön visszafogottan üvöltötte, hogy „sok jó ember kis helyen is, nemde?” persze addigra túl volt két pohár, a konyhában lehúzott sörön. A felesége, Erzsike, félhangosan súgta neki, hogy „– Ne igyál többet Jani, májátültetésre kell menned, ha ez így megy tovább.” Kicsit gondolkoztam, de beírtam a katasztrofizáláshoz, bár Jani bá tényleg totál alkoholista, valószínűleg ez lesz néhány év múlva. Amikor megjöttek a nagyiék, a szokásos mondatokat elengedtem a fülem mellett „-De magasan laktok, miért nem költöztök már el, ezt nem lehet kibírni lift nélkül; fejetekre nő ez a gyerek, ki kell ütni a mennyezetet, hogy elférjen; a nővéred megint késik, biztos megint a drágalátos férje miatt nem tudtak elindulni időben” és valami újra vártam, ami meg is érkezett érdekes módon a papától. „- Hát még mindig egyedül vagy? A te korodban már kellene egy barátnő, én ilyenkor már ki tudja hány lánynak csaptam a szelet”. Kivételesen örültem, mert ez egy tökéletes példa a kellenézésre. Aztán Jani bá rögtön felkurjantott, hogy „-Ezek a mai fiatalok nem tudnak semmit!” és meg is volt a túláltalánosítás. Bálint bácsi egyre gyakrabban nézett az órájára, hogy hol vannak már Andiék, és végül felhívta őt, mondván, hogy „-A leves ki fog hűlni és ehetetlen lesz.” Már pötyögtem is ezt be a jövendőmondáshoz, közben a nagynéném kicsit hisztérikus hangja kihallatszott, ahogy üvöltötte, hogy „- Miért mindig minket kell basztatni, folyton engem hibáztattok mindenért, különben is tíz perc múlva ott vagyunk.” Ezen elkezdtem gondolkozni, de hirtelen nem tudtam kategorizálni. Nem volt baj, mert időközben Ili néni királynőként bevonult a szobába és ettől csend lett. Ili néni a 145 centijét olyan arckifejezéssel párosítja, hogy még azt is bevallod, amit el sem követtél. Igazából fogalmam sincs, hogy ő hogyan került a rokonságba, és amikor egyszer megkérdeztem a nagyitól, leszidott, hogy szégyelljem magam, hogy még ezt sem tudom és hogy erről nem akar vitát nyitni. Gyanítom ő sem tudja, mert ezt akkor szokta mondani, amikor kerüli a választ. Szóval Ili néni nyitott egy fekete-fehér gondolkodással: „-Ez a család mindig szorosan összetartozott!”, folytatta egy gondolatolvasással: „- Ti is a szeretet ünnepére vártok egész évben, hogy végre újra együtt legyük”, majd lezárta egy téves felelősségérzettel: „- Amíg én élek, addig ezt az ünnepet együtt töltjük!”. Mindenki zavartan fészkelődött, de végre beestek Andiék, és kezdődhetett az ebéd. Az unokatesóm felém fordult és diszkréten rámutatott a fülére, amiben benne volt a füles – egymásra vigyorogtunk, ügyes kölök, gyorsan tanul. Kicsit irigyeltem, mert a levest még normálisan ettük, de a főételek alatt már nagy volt a hangzavar, mindenki egyszerre beszélt, sőt Jani bá néha nyomatékosításként rácsapott az asztalra, amin összerezzent az étkészlet. Segítettem leszedni a koszos tányérokat, és a konyhában láttam anyát és apát, ahogy átölelik egymást, és anya halkan azt mondogatja, hogy „- Estére meg fogok őrülni!”. Már pont írtam volna be a katasztrofizáláshoz, mikor apa odasúgta nekem, hogy elnézve anyád családját, erre van esély, és ezen visszafojtva röhögni kezdtünk, és odabújtam én is hozzájuk, hogy erőt gyűjtsünk a desszerthez meg a kávéhoz. Anya kivette a hűtőből a fekete-erdő tortát, ami nagyon guszta lett, de azt motyogta, hogy „-Biztos nem fog tetszeni neki, pedig olyan szeretettel csináltam”. Ennek most kivételesen örültem mert nem volt még semmi a téves tehetetlenségérzethez, ez meg passzolt ide. Érdekes módon Bálint bácsitól érkezett a még hiányzó, kilencedik kognitív torzítás, a pozitívumok leértékelése, figyelmen kívül hagyása: „- Na mi van Húgi, 45 évesen végre megtanultál főzni? Nem is volt olyan rossz ez az ebéd.” Jani bá rögtön kontrázott, hogy „- Milyen jó fej vagy Bálint, hogy ehhez képest háromszor szedtél mindenből, bár ki számolja, ugye.” A kávézás nagyjából eseménytelenül zajlott, két fekete-fehér gondolkozással: „Minden politikust inkább kőbányában kellene dolgoztatni” meg „A töltött káposzta tejföl nélkül ehetetlen”, egy katasztrofizálással Anditól: „Ha ez így megy tovább, egy tanár sem marad a gyerek iskolájában” – bár ez simán lehet igaz is. Búcsúzáskor az előszobában Ili néni a botjával felmutatott az egyik sarokra és azt mondta anyának, hogy „- Az egy pókháló? Az értelmiségi nők nem tudnak rendesen takarítani”, ami rögtön ment a túláltalánosításhoz, majd megpróbált átölelni és idén is elmondta, amit minden évben, hogy „- Jövőre már biztos nem leszek itt, csoda, hogy eddig éltem” – ezt kis vacillálással a jövendőmondáshoz írtam. Amikor mindenki elment és ottmaradtunk a rengeteg szennyes edénnyel meg a kaja maradékokkal, kicsúszott a számon, jövőre karácsonykor inkább síelni kellene valahol jó messze, mire apa azt mondta, hogy ezt írjam be a kellenézéshez, én pedig igazat adtam neki és ezzel készen is lett a házim.

 

 

Aki szeretne jobban elmélyedni a témában:

https://menedzsmentor.com/hogyan-termel-a-gondolkodas-es-a-cselekves-jobb-erzeseket/

Az otthoni sportkommentátor

Anyukám, menjél arrébb, már csak tíz perc van a meccs kezdetéig. Mi az, hogy ez is ugyanolyan meccs? Ez nem egy akármilyen mérkőzés lesz! Erre várok már hónapok óta! Két fantasztikus, aranylábú csapat, ez lesz az évszázad mérkőzése, meglátod. Mi az, hogy nem akarod nézni? Gyere, ülj ide, jó, akkor hozzad a kötésedet, én meg majd megint elmagyarázom, hogy mi az a les. Na, itt van a sör, jó hideg, köszönöm anyukám, meg a pogácsa, egy kis szotyi. Ropi nincs itthon? Jó, hagyjad, elég lesz a pogácsa. Na végre kezdik, nem bírom, ahogy üvöltik a himnuszt. Persze hogy nem operaénekesek, de hogy ennyire hamisak legyenek. Mindegy is, inkább a lábuk legyen arany, mint a torkuk, ugye? Nézd már ezt a bírót, pont ezt a nyomorultat kellett betenniük. Alig tud futni. Jó, a többiek se annyira gyorsak. Mire várnak ezek, hol van már az első gól? Mi az, hogy miért nem adnak nekik még egy labdát? Ugye ezt nem mondod komolyan? Azta, odanézz! Áh, kint van. Azt hittem, hogy ennél kicsit izgalmasabb lesz. Bezzeg amikor még kijártunk Béláékkal az NB3 minden helyi mérkőzésére, hát esküszöm azok a botlábúak is jobban voltak. Miért egymásba fejelnek a labda helyett? Hozzál már anyukám még egy sört. Na most, odanéz, fut, mint az olajozott istennyila. A másik meg soványmalac vágtában megy utána. Belőni egyik sem tudja, pedig mekkora nagy az a kapu, komolyan, beállnék rajta a pótos IFÁ-val. Komolyan, mindjárt alszom egyet. Kapják a milliós fizetést meg nézd meg milyen kocsikkal járnak, aztán gól meg nincs. GÓÓÓL! Mondtam, hogy lesz gól, hát mennyire jók ezek, pont a félidő előtt csak benyomták. Igaz, hogy a másiknak kellett volna, de ez is nagyon szép volt. Na kimegyek, mert nyomnak a sörök, de úgy is annyi reklámot adnak, hogy akár meg is fürödhetnénk. Dehogy jó ötlet, hagyjál már. Na itt is vagyok. Nem jó a szemed? Hát akkor miért kérdezed? Igen, a harmadik sör. Meleg is van, meg nagyon izgalmas ez a meccs. Most tényleg azt kérdezed, hogy miért játszik minden csapatban Hublot? Anyukám, az a cserét mutató tábla szponzorának a neve! Inkább kössél. Hű, mekkora műmájer már az, ott fetreng a gyepen. Mindenki látta, hogy a közelében sem voltak. Igen, véres, megkarcolhatta magát esés közben. Dehogy tört el a lába. Te jó ég, az a szemét szétrúgta. Mit gondolnak ezek, azt hiszik ez egy thaibox edzés? Az a kis kopasz tetovált nagyon jól rúgja a tizenegyest. Igen, nem ment be, de nagyon jól rúgta. Nincs több pogi? Nyugi, nem köpködöm szét a szotyihéjat. Az előbb csak véletlen volt. Mekkora helyzet, uramisten. Hát ezt egy háromlábú kecske is berúgta volna. Ah, hát a szomszéd Pista bácsi szebben adja vissza a srácoknak a kispályára a lasztit, amikor kirúgják a fiúk. A franc ebbe a videóbíróba, sokkal jobb volt anélkül. Mit kell mindent elemezgetni. Na, már egy-egy. Ne kérdezzél hülyeségeket, persze, hogy örülök. Nem drukkolok egyik csapatnak sem, most a szép játék a fontos. Láttad? Láttad ezt? Még jó, hogy ordítok? Szétvet az ideg. Komolyan, legközelebb inkább nézek szinkronúszást. Ott legalább szépek a lányok, nem ilyen béna pancserek, mint ezek. Már csak három perc van. Igen, utána jönnek a tizenegyesek. Hogy megindult, a szentségit, hát ez csodálatos, megy, megy, megy és berúgta! GÓÓÓÓL! Istenáldotta tehetség az összes, komolyan, hát ez valami csodálatos volt! És itt a vége. Na, hozok még egy sört, ezt meg kell ünnepelnünk!

Osztálytalálkozó

 - Tesókám, és azt már meséltem, hogy múlt hétvégén volt a gimis osztálytalálkozónk? A huszadik vagy a huszonötödik, nem is tudom, de nem is ez az érdekes, olyan sztorik voltak, az agyad eldobod. Kezdjük ott, hogy késve érkeztem, mert a kék ruhát akartam felvenni, tudod, aminek olyan ezüstös a válla meg lemegy a minta hátul egy csíkban, de az istennek sem jött rám, biztos a múltkori mosásnál eltekertem a hőfokot és összement. Aztán addig válogattam az outfitemet, amíg késve érkeztem, és a vécéhez közeli asztalvégen volt már csak hely. Nem bírom ezeket a hosszú asztalokat, három emberrel tudsz beszélgetni, a két szomszédoddal, meg aki szembe van. De végül is nem volt baj, hamar benyomtuk az előre megrendelt rántott húst meg a vegák a rántott gombát, majd utána mindenki elkezdett keveredni. A Bajzik Sári felmondta az osztálynévsort, szerintem én egy csomó gyerekre nem emlékszem közülük. Ez lehet már a korai demencia? Na menj a fenébe, hogy mondhatsz ilyet, biztos, hogy nem voltam többet a Hörpintőben, mint a suliban. Naná, hogy a pultosokra mind emlékszem, ott tuti többet tanultam a giminél. Szóval hálisten lemaradtam az elejéről, tudod, amikor mindenki egyesével elmondta, hogy mit ért el az életben, meg hány férje, felesége, gyereke van, körbejár hat tonna fényképalbum meg pörgetik a telefonon a képeket. Azért értek meglepetések. Például a Makkos Gabi a legutóbb határozottan fiú volt, most meg női ruhában érkezett. Igen, mekkora mákja van, legalább a neve ugyanaz maradt. Kicsit irigykedtem rá, baromi jó lába van. A rohadék felvett egy Jimmy Choo cipőt, mondtam is neki, ha ez kell hozzá, hogy nekem is legyen egy pár, akkor nemet váltok. Jó, igazad van, férfiként hogy hordanám, de akkor is nagyon tetszik. Képzeld, a Szöllősit nem ismertem meg. Tudod, ő volt a legkisebb srác, konkrétan a szavát nem hallottuk, ott állt négy évig a tornasor végén, erre most bejött egy szuper izmos csávó, kiderült, hogy testépítő bajnok lett belőle, meg dietetikus – hát kész voltam. De még ennél is jobban a kedvenc dívánk lepett meg, biztos voltam benne, hogy mint a Végzet Asszonya vonul be, de egy fekete garbó volt rajta meg egy fekete farmer, no smink, no hajfesték és nagyon visszafogott volt. Kíváncsi leszek, hogy legközelebb melyik életszakaszában lesz: volt már krisnás, bártáncos, életbiztosítós ügynök, nyomta az ezoökobio vonalat. Még a Balogh Ákossal beszéltem, az ugyanolyan hülye, mint volt, ott folytattuk, ahol múltkor abbahagytuk. Aztán egyre hangosabb lett mindenki, ne pimaszkodj, nem a hallókészülékekben merültek ki az elemek, különben is, csak két évvel vagy fiatalabb nálunk, te is odajártál, ismersz mindenkit. Szóval, ahogy fogyott az alkohol, kicsit lelazultunk. Én marha jót dumáltam egy sráccal, erre kiderült, hogy ő a másik osztálytalálkozóra jött, csak eltévedt. Addigra már elmentek a tanárok, cukik voltak, de kellett ennyi idő, hogy örülni tudjak nekik. A végén kicsit hamarabb kellett távoznunk az étteremből, mert a Kiss Móni meg a Janó egymásnak esett a mosdóban, hát igen, az első szerelem hatalma, pedig mindkettőnek van családja, a Móni már a második férjénél tart, bár lehet, hogy mondhatjuk ezt is múlt időben. Egyébként csak a hajak lettek mások, a csajok felhíztak minimum öt kilót, kivéve a Julit meg az Annát, ők fejenként húszat. A fiúk meg őszülnek, de csak azok, akik nem kopaszok. Jó buli volt összességében, már ameddig emlékszem rá, remélem, nem viselkedtem vállalhatatlanul. Végül is szerencsések vagyunk, még mindenki él és senki sincs börtönbe közülünk. Bár a legközelebbi találkozón lehet, hogy ez változik, két srác jött Q7-sel, ki tudja ők hova jutnak. Mi? Dehogy adom neked a kék ruhám, elmegyek kétszer futni, jó lesz az még rám, ne idegesíts.

Túlvilági térkép

Mindig is szerettem a térképeket böngészni. Gyakran hallottam, hogy lány létemre hogyan tudok ilyen jól tájékozódni, de tényleg elég volt rápillantani a papíron fekvő színes vonalakra és megelevenedett előttem a táj vagy a kanyargó utcák. Láttam a városrészeket és rögtön tudtam a célhoz vezető legrövidebb utat. Az elmúlt években már nem kell küzdeni a lepedőnyi térképek használati utáni összehajtogatásával, mert az online világ teljesen lefed minket, nagy takaróként borul ránk. A térképek talán még a leghasznosabb részei ennek az állandó Big Brother világnak. Képes vagyok végiggörgetni jól ismert és soha nem látott utakon, a Google autója nemcsak pillanatnyi állapotot rögzít, hanem számtalan nem látható emléket is. Mekkora öröm volt, amikor felfedeztem, hogy ugyanazt a helyszínről a régebbi képek is megnézhetőek, ha a feltüntetett évszámra kattintasz. A 2011-ben készült felvételen a régi házunk előtti egy idősebb férfi áll és testtartásából is sugárzik az érdeklődés, miféle autó mehet el ebben a csendes, külvárosi utcában. A nadrág és a sokzsebes mellény stimmel, a sapka nem. Az arca nem látszódik, az elmosódott kockák rejtheti az édesapámat, vagy akár egy idegent is, aki éppen arra járt. Sok fénykép maradt róla, de mégis ezt szoktam nézegetni. Mintha lenne egy térképem hozzá, pedig ő már ott van, ahová nem vezet járható út.

Azok a szokásai hiányoznak legjobban, amelyek akkor az őrületbe kergettek.

Amikor elindultam tőlük, mindig lekísért a kapuhoz és mindig elmondta, hogy csak azért jön, hogy biztosan kimenjek. Akárhányszor kacsát sütött, hevesen megmagyarázta, hogy ő nem is szereti se a mellét, se a combját, csak a csontosát, ezért csomagolt el nekünk mindent. Minden bevásárlásnál berakott egy csomag gyufát vagy egy kiló sót a kosárba, nem romlik és arra mindig szükség van felkiáltással.

A sóból mindig van, csak ő nincs már itt.

Megmaradtak az emlékek, a feleslegesen kimondott és a fontos, de elhallgatott mondatok. A nyelvünkben van anyaföld, anyanyelv meg anyakönyv, de hol vannak az apák? Akik erősek, mindig hazatalálnak, ha letértünk az erdőben az útról, megtanítanak bicajozni és a világon a leghangosabban tudnak kétujjal fütyülni.

Amikor már azt hittem, sose látom újra, az egyik reggel a fürdőszobatükörben megtaláltam: az ő szemei néztek rám az arcomból. Szarkalábak rajzolta térkép a bőrömön, kék tekintetünk összekötve, génjeimben az útirány, megyek tovább.