Kényelmesen, félig fekve elvackolom magam az ülőgarnitúrán, ebből a helyzetből pont rálátok a karácsonyfa felett lengedező szép, sűrű pókhálóra. Nem vagyok a házitündérek gyöngye, de ilyen azért nem sűrűn fordul elő nálunk. Most igen.
Ez az év vége teljesen máshogy alakult nálunk, mint ahogy
gondoltam, vagy mint ahogy szokott lenni. Elég volt egy esős, sötét este, a
szokásos rohanásom és egy hanyagul otthagyott oszlopcsonk a járdán, és amit
hónapok óta nem tudtam elérni, egy válltörés megoldotta.
Üldögélek, és az ünnep a poros könyvespolc és a le nem
sikált csempék ellenére is körülvesz. Nyugalom tölt el, tudom, hogy nem ezen
múlik. Az orvostól az ügyeleten a diagnózis meghallgatása után azt kérdeztem,
hogy fogok így vezetni? Nagyon kedvesen válaszolt, hogy „sehogy”. Ez a sehogy
szinte minden cselekvésemet meghatározza. Nem sütök 12 rúd bejglit, nem főzök
töltött káposztát, hiszen még egy almát sem tudok felvágni. Elfogadom, hogy
most nem én vagyok az itthoni perpetuum mobile, hanem segítségre
szorulok és a család csinálja a mindennapi teendőket.
Segítségre szorulok – milyen szép a nyelvünk. Eleinte
tényleg úgy éreztem, hogy ez egy rossz helyzet, pedig nem az. Amit hónapok óta
nem tudtam elérni a gyerekeimnél, most remekül (bár nekik erről biztos más a
véleményük) működik. Kiderült, hogy az egyik őstehetség a konyhában, jó
érzéssel főz és jól dagaszt tésztát is, a másik baráti viszonyba került a több
konyhai géppel, továbbá a mosógéppel, a szárítógéppel, és átlátja a szennyes
válogatás teljes folyamatát. Megtapasztalta, hogy a szennyestartóból önszántukból
nem másznak ki a ruhák, és sajnos nem ismerjük a begyűjtő bűbáj aktuális
varázsigéjét sem.
Ahogy teltek a napok, rájöttem, hogy enélkül a kötelező passzivitás (vagy hívjuk inkább gyógyulási folyamatnak) nem szálltam volna ki a turbó sebességgel pörgő mókuskerekemből. Sok éve (évtizede) olvastam valahol egy mondást, miszerint
„Aki nem engedi, hogy a sorsa vezesse, azt rángatni fogja”.
Én igazán rajongója vagyok a Molnár Péter-féle
ezospiribullshit irányzatnak, de ebben a mondásban több igazságot érzek,
mint a szokványos koejjói stílus képmutatóságát. Mert egy ideje már ott
cincogott egy halk hangocska, amely megpróbált visszafogni, de erre szándákosan
nem figyeltem, vagy ha meghallottam, teljesen igazat adtam neki, mégsem tudtam,
hogyan oldjam meg a helyzetet. Az a program futott bennem, hogy csak én tudom
az összes háztartási és családtagokkal kapcsolatos – vagy mehetünk még egy
tágabb körben is - munkákat megoldani, és a saját határaim nem voltak meghúzva.
Hogy ez a program bennem genetikus vagy belém nevelt, szinte mindegy, az
elsődleges feladatom az volt az esésem óta, hogy belássam, megértsem és
betartsam, hogy mit bírok megtenni, és mit nem. Visszatérve csodaszép nyelvünk
dicséretére, nagyon kifejező, hogy túl sok volt a vállamon. Mostani
helyzetemben megtanultam (meg kellett tanulnom) segítséget kérni és elfogadni. Bármilyen
furcsa volt, nem kiszolgáltatott helyzetként éltem meg, hogy nem tudok egyedül
hajat mosni, körmöt vágni, vagy akár az elején nehézséget okozott egy földre
esett tárgy felvétele is. Persze nem tudtam megtagadni magam, amit tudtam,
elintéztem egyedül. Közben teljes őszinteséggel tudtam azt is mondani, hogy ez most
nekem nem megy, és segítséget kérek.
A segítség pedig számtalan helyről érkezett. Sokan ajánlották,
hogy bármiben segítenek, hoznak ételt, fuvaroznak orvoshoz vagy jönnek
takarítani (el kellett volna fogadni, hogy akkor már nem lenne meg a pókhálónk…).
Eddig is tudtam, hogy sok, igazi barátunk és közel álló ismerősünk van, de ezt
így megélni csodálatos volt. (A rengeteg ajándék süteményről nem is beszélve –
innen is köszönjük mindenkinek!)
Tavaly kerek születésnapom volt, de nem okozott traumát,
inkább örültem neki, hogy ezt is megéltem. A legfontosabb az volt, hogy a zuram
megígérte, hogy nem cserél le két 25 évesre 😊. De arra nem gondoltam, hogy talán
visszavehetnék a tempóból, a feladatokból, hiszen én mindent kibírok. Egy
erőteljes figyelmeztetés után most már tudom, hogy nem vagyok sérthetetlen. A
pókháló selyemszálainak szakítószilárdsága majdnem olyan, mint az acélszálaké,
közben teljesen rugalmasak. Kellett ez a figyelmeztetés, hogy elvesztettem a
rugalmasságom, és ne higgyem azt, hogy egy női Atlaszként kell mindent a
vállamon hordozni (megint a váll, ugye?).
Az ünnepek és a január nagy része így teljes nyugalomban és
békében telt. Sokat (még többet olvastam), össze is jött év végére a 43 ezer oldal,
az álmatlan éjszakákon sorozatokat néztem. Csak olyasmit csináltam meg, ami nem
esett a nehezemre. Sokat viccelődtünk egymással, például a rögzítő kötésből a köldöknél
kikandikáló bal kézfejemet Tyrannosaurus Rex kéznek hívta a család, és ez
számtalan további viccet generált.
Átérzem a helyzetét
Lassacskán lekerül rólam a rögzítés, és
kezdődik a rehabilitáció. A karácsonyfa már nincs a helyén, de a pókháló még
ott van. De újonnan szerzett tapasztalatom alapján biztos vagyok benne, hogy
nem a mennyezeten elszaporodott pókhálóktól fogok elsőként megszabadulni. Majd,
szépen lassan, ha eljön az ideje. Az is lehet, hogy megkérek rá itthon valakit,
ha ez bárkinek is nem tetszik, majd vonogatom a vállam. Már alig várom!
