Egy perc nyugtom sincs. A kicsi pelenkáját azonnal ki kell cserélni, a nagyobbnak megígértem, hogy megkeressük a piros autóját és meg kell néznem, hogy a szlovénok elküldték-e végre a tényszámokat. A többiek már jelentettek, de éjfélkor zár a rendszer, addig meg kell csinálnom azt is. Nem kellett volna engednem a zsarolásnak. Biztos találtam volna másik állást is, ha ide tényleg nem vettek volna vissza. A főnököm a maga behízelgő passzív-agresszív hangján nyomasztott vele, hogy de csak négy órába gyere vissza, hiszen már egyéves a kisebbik és mindjárt ovis lesz a nagyobb, és a hat országod helyett csak négy lesz.
Külön engedmény a home office, na köszi. Eddig sem volt könnyű, de most egy perc nyugtom sincs. Szalad a lakás, a férjem reggel szemrehányó hümmögéssel maga vasalja ki az inge elejét, a többi úgy sem látszik a zakóban. Az anyósom megint felajánlja, hogy átküldi a bejárónőjét, mert látja, hogy egy perc nyugtom sincs. Bár szerinte ez csak tűzoltás, az időmet kellene jobban beosztanom. Hiszen csak néhány táblázatot kell töltögetnem, az meg milyen hasznos a gyerekeknek, hogy angol beszélgetést hallanak tőlem napközben. Jó nekik, én sokszor nem hallok semmit se tőlük, és nehéz megmagyarázni a háttérben levő gyereksírást a partnereknek. Egy perc nyugtom sincs. A vacsorán már túl vagyunk, fürdetni kellene őket. Ehelyett megfogom a sokadik kávémat, bebújok a függöny mögé, és nézem az alkonyati égen világító kifliholdat.
Ott szeretnék lenni. Ott biztos nyugtom lenne. Mit nekem 384402 kilométer, azt mondják az űrben néma csönd van. Kicsit sem vagyok babonás, én lennék a 13., aki a Holdra lép. Az első nő. Legalább ott én lennék az első. Nyugtom lenne az örökös sötétben és a csöndben. Könnyűnek érezném magam, nem okozna gondot, hogy cipeljem a gyerekek óta rajtam levő plusz súlyt. Bámulom a fényes égitestet, még egy-két krátert is látok rajta. Ellazult a vállam, a falnak simulok.
Aztán belém vág a felismerés, hogy csönd van. Houston, we have a problem! Ha csöndben vannak a gyerekek, az még nagyobb bajra utal, mintha ordítanának. Kirohanok a rejtekhelyemről és meglátom őket – nagyapám dísznek tartott régi vekkerét szedték szét, ezer rugó, csavarok, mutatók mindenhol. A nagyobbik legörbülő szájjal mondja: – Azt hittem, találok benne egy perc nyugtot neked, de nem sikerült. Átölelem őket. Sóhajtok egyet, kiszedem a kicsi szájából a nagymutatót, majd összeszedjük a többi alkatrészt is, nem baj, már úgy sem működött. Engedem nekik a vizet. Negyvenkilenc éve nem járt senki a Holdon, még pár évig kibírja látogató nélkül.
Külön engedmény a home office, na köszi. Eddig sem volt könnyű, de most egy perc nyugtom sincs. Szalad a lakás, a férjem reggel szemrehányó hümmögéssel maga vasalja ki az inge elejét, a többi úgy sem látszik a zakóban. Az anyósom megint felajánlja, hogy átküldi a bejárónőjét, mert látja, hogy egy perc nyugtom sincs. Bár szerinte ez csak tűzoltás, az időmet kellene jobban beosztanom. Hiszen csak néhány táblázatot kell töltögetnem, az meg milyen hasznos a gyerekeknek, hogy angol beszélgetést hallanak tőlem napközben. Jó nekik, én sokszor nem hallok semmit se tőlük, és nehéz megmagyarázni a háttérben levő gyereksírást a partnereknek. Egy perc nyugtom sincs. A vacsorán már túl vagyunk, fürdetni kellene őket. Ehelyett megfogom a sokadik kávémat, bebújok a függöny mögé, és nézem az alkonyati égen világító kifliholdat.
Ott szeretnék lenni. Ott biztos nyugtom lenne. Mit nekem 384402 kilométer, azt mondják az űrben néma csönd van. Kicsit sem vagyok babonás, én lennék a 13., aki a Holdra lép. Az első nő. Legalább ott én lennék az első. Nyugtom lenne az örökös sötétben és a csöndben. Könnyűnek érezném magam, nem okozna gondot, hogy cipeljem a gyerekek óta rajtam levő plusz súlyt. Bámulom a fényes égitestet, még egy-két krátert is látok rajta. Ellazult a vállam, a falnak simulok.
Aztán belém vág a felismerés, hogy csönd van. Houston, we have a problem! Ha csöndben vannak a gyerekek, az még nagyobb bajra utal, mintha ordítanának. Kirohanok a rejtekhelyemről és meglátom őket – nagyapám dísznek tartott régi vekkerét szedték szét, ezer rugó, csavarok, mutatók mindenhol. A nagyobbik legörbülő szájjal mondja: – Azt hittem, találok benne egy perc nyugtot neked, de nem sikerült. Átölelem őket. Sóhajtok egyet, kiszedem a kicsi szájából a nagymutatót, majd összeszedjük a többi alkatrészt is, nem baj, már úgy sem működött. Engedem nekik a vizet. Negyvenkilenc éve nem járt senki a Holdon, még pár évig kibírja látogató nélkül.
