A vízcseppek ritmusa

 A kád forró vízében feküdt, hallgatta a szabályos időközökben lehulló csöppeket. Pont, mint a szívverése. Bepárásodott a magasban levő fürdőszobai kisablak, de még így is besugárzott rajta keresztül a valószínűtlenül kerek telihold, ezüstös fénycsóvákat dobva a fürdővízbe. Karácsony este volt, kintről fel-felvillan valami fény, füzér vagy égősor, mintha egy világítótorony adna szabályos jelzéseket, iránymutatást az eltévedt hajósoknak.

A kádban heverő férfi tudta, hova tart. Neki nem térkép kellett a leendő céljához, hanem bátorítás, hogy rálépjen az útra. A csontos térdei kilógtak a kádból. Hiába próbálta a fején kívül minden tagját a víz alatt tartani, térdei és az egyik karja kint volt. Tompa lett a világ körülötte. Egy pálmaházban is lehetett volna. A fülledt meleg elálmosította, a monoton csöpögés hipnotizálta. Az izmai váratlanul összehúzódtak, hirtelen menekülni akart, de újra ellazította magát és hagyta, hogy körülölelje a folyadék. A halk hullámzás felidézte a jesolói fürdőzést és a gyerekkori balatoni nyaralásokat. A vízitúrát a Dunán, egyszerre placcsantak az evezők, versenyt nevettünk a széllel. Meg a horgászást a Tisza-tavon, több szúnyog volt ott, mint vízcsepp, a boton kívül nem fogtunk semmit.

Egyszer láttam a Niagara vízesést, de megrémültem attól az erőtől, jobban szerettem a nagy tavakat, vagy lusta folyamokat. De mindegy is, az sem sikerült, ahogy semmi se. Itt most jó. Ilyen lehetett, amikor anyámban éltem. Biztonságban voltam a hasában. Milyen filigrán volt, de én még így is elfértem benne a négy kilómmal. Emlékszem az illatára, akkor is, ha azt mondják, ez nem lehetséges. Ugyanez a finom mozgás, a testmeleg – az ő melege és az enyém együtt. Miért nem lázasok a terhes nők? Ott van bennük az új élet, aki csak követel mindent, de semmit nem ad, csak fájdalmat és kényelmetlenséget.

Lassan folynak a gondolatok, szürkeség borít be mindent. Élősködő voltam már akkor is. Elvettem anyám melegét. Semmire sem vagyok jó. De ennek vége, ezentúl máshogy lesz. A csöpögés lelassult. A szívverés ritmusa is. A férfi félrebillent feje sápadtan támaszkodott a kádhoz. A csuklóján vágott sebből már csak szivárgott a vér, a fémes illatú barna massza kezdett megdermedni, beborítva a pepita kövezet egészét. A hold némán elhaladt az ablak előtt, csak a színes fények villogtak tovább.

Alkonyat

 A vékony kamaszlány először a bejárati ajtót vágta be ahogy belépett a lakásba, majd nekicsapódott a hátizsákja a falnak és végül a konyhai szék is feldőlt, mielőtt rá tudott volna ülni. Ügyetlenkedve felállította a széket, rárogyott, közben lecsapta a vaskos kötetet a konyhaasztalra és szinte ráfeküdt.
– Mi a baj, Izuskám?
– Semmi.
A középkorú asszony tovább vagdalta a húst, majd lemosta a kezét és elővett egy vastag falú vasserpenyőt.
– Nagyon éhes vagyok. Ehetetlen volt az ebéd – a lány még a karján hevert, de már az anyját nézte.
– Mit nem ettél ma?
– Fokhagymakrémleves volt. A menza ajtaján sem léptem be. Mit főzöl?
– Steaket sütök.
– Az jó lesz, de ne most ne süsd át, hanem médium legyen, vagy akár raw!
– Rendben, csillagom. Mit olvasol?
– Valami hülye szerelmi történet, az a címe, hogy Alkonyat. A Hannáék adták kölcsön. Folyton vihognak, nem is értem mi olyan vicces.
– Ó, de szerettem, az egyik kedvenc könyvem.
– Tényleg? Apa?
– Megint éjszakás. Alszik. Bár ahogy hazaértél, arra a zajra még a holtak is feltámadtak volna.
– Anyaaa! Ne piszkálj már te is.
– Még ki piszkál, gyönyörűm?
– Senki nem ül mellém, rohadtul unalmas mindig egyedül lenni. Volt ma iskolaorvosi vizsgálat is. A doktornő szerint vérszegény vagyok és kaptam beutalót fogszabályzásra is. Szerinte kórosan sápadt vagyok, mindenképpen menjek vérvételre. Hiába mondtam neki, hogy ez genetika, ti is pont így néztek ki, de szerinte ez így nem jó.
Halkan megreccsent a konyha ajtaja, fiatal, nagyon jóképű férfi dől neki, miközben ásítozva dörzsölgette a szemét. A lány fürgén odaugrott hozzá és átölelte.
– Apa, ne dörgöld a szemed, mert piros lesz! Te is mindig ezt mondod nekem!
– Igazad van Izabella! Gyere ide kislányom. Azt hiszem, lassanként beszélgetünk kellene majd egy-két dologról. Mit szólnál, ha a téli szünetben megismernéd a nagyszüleidet meg a többi családtagod?
– De jó, már nagyon várom! De eddig miért nem mentünk?
– Ööö, most már elég nagy vagy hozzá, kibírod az utat. Erdély elég messze van.