Azt hiszem, sosem örültem még ennyire karácsonykor házi feladatnak. Még egyetemista ez a helyettesítő tanárunk, de végre olyan dolgokat tanít, amik nem hótt unalmasak. Összeszedni kilenc kognitív torzítást példákkal, hát az nálunk nem lesz nehéz, gondoltam. Karácsonykor a szenteste csak a miénk, de amióta az eszemet tudom, 25-én anya családja jön hozzánk ebédre. Tavaly végig az agyba dugós fülesem volt rajtam és bömböltettem az egyik kedvenc lejátszási listámat, így nem okozott gondot a rokonok elviselése. Csak arra kellett figyelnem, hogy néha felnézzek és morogjak valamit, amit akár igennek, akár nemnek lehetett venni, illetve időnként vonogattam a vállamat. Tök jól működött. De idén készenlétbe helyeztem a telefonom, nyitottam rajta egy jegyzetet és feltűnés nélkül írogattam a gyilkos mosollyal egymásnak mondott megjegyzéseket. Először Bálint bácsiék jöttek meg, mindig ők az elsők. Gyors kézfogás után elmentek kezet mosni, és utána leültek az általuk legideálisabbnak vélt helyekhez. A nappaliban végül két asztalt nyitottunk ki, úgy nagyjából elfért mindenki, a másodikként érkező Jani bácsi persze rögtön visszafogottan üvöltötte, hogy „sok jó ember kis helyen is, nemde?” persze addigra túl volt két pohár, a konyhában lehúzott sörön. A felesége, Erzsike, félhangosan súgta neki, hogy „– Ne igyál többet Jani, májátültetésre kell menned, ha ez így megy tovább.” Kicsit gondolkoztam, de beírtam a katasztrofizáláshoz, bár Jani bá tényleg totál alkoholista, valószínűleg ez lesz néhány év múlva. Amikor megjöttek a nagyiék, a szokásos mondatokat elengedtem a fülem mellett „-De magasan laktok, miért nem költöztök már el, ezt nem lehet kibírni lift nélkül; fejetekre nő ez a gyerek, ki kell ütni a mennyezetet, hogy elférjen; a nővéred megint késik, biztos megint a drágalátos férje miatt nem tudtak elindulni időben” és valami újra vártam, ami meg is érkezett érdekes módon a papától. „- Hát még mindig egyedül vagy? A te korodban már kellene egy barátnő, én ilyenkor már ki tudja hány lánynak csaptam a szelet”. Kivételesen örültem, mert ez egy tökéletes példa a kellenézésre. Aztán Jani bá rögtön felkurjantott, hogy „-Ezek a mai fiatalok nem tudnak semmit!” és meg is volt a túláltalánosítás. Bálint bácsi egyre gyakrabban nézett az órájára, hogy hol vannak már Andiék, és végül felhívta őt, mondván, hogy „-A leves ki fog hűlni és ehetetlen lesz.” Már pötyögtem is ezt be a jövendőmondáshoz, közben a nagynéném kicsit hisztérikus hangja kihallatszott, ahogy üvöltötte, hogy „- Miért mindig minket kell basztatni, folyton engem hibáztattok mindenért, különben is tíz perc múlva ott vagyunk.” Ezen elkezdtem gondolkozni, de hirtelen nem tudtam kategorizálni. Nem volt baj, mert időközben Ili néni királynőként bevonult a szobába és ettől csend lett. Ili néni a 145 centijét olyan arckifejezéssel párosítja, hogy még azt is bevallod, amit el sem követtél. Igazából fogalmam sincs, hogy ő hogyan került a rokonságba, és amikor egyszer megkérdeztem a nagyitól, leszidott, hogy szégyelljem magam, hogy még ezt sem tudom és hogy erről nem akar vitát nyitni. Gyanítom ő sem tudja, mert ezt akkor szokta mondani, amikor kerüli a választ. Szóval Ili néni nyitott egy fekete-fehér gondolkodással: „-Ez a család mindig szorosan összetartozott!”, folytatta egy gondolatolvasással: „- Ti is a szeretet ünnepére vártok egész évben, hogy végre újra együtt legyük”, majd lezárta egy téves felelősségérzettel: „- Amíg én élek, addig ezt az ünnepet együtt töltjük!”. Mindenki zavartan fészkelődött, de végre beestek Andiék, és kezdődhetett az ebéd. Az unokatesóm felém fordult és diszkréten rámutatott a fülére, amiben benne volt a füles – egymásra vigyorogtunk, ügyes kölök, gyorsan tanul. Kicsit irigyeltem, mert a levest még normálisan ettük, de a főételek alatt már nagy volt a hangzavar, mindenki egyszerre beszélt, sőt Jani bá néha nyomatékosításként rácsapott az asztalra, amin összerezzent az étkészlet. Segítettem leszedni a koszos tányérokat, és a konyhában láttam anyát és apát, ahogy átölelik egymást, és anya halkan azt mondogatja, hogy „- Estére meg fogok őrülni!”. Már pont írtam volna be a katasztrofizáláshoz, mikor apa odasúgta nekem, hogy elnézve anyád családját, erre van esély, és ezen visszafojtva röhögni kezdtünk, és odabújtam én is hozzájuk, hogy erőt gyűjtsünk a desszerthez meg a kávéhoz. Anya kivette a hűtőből a fekete-erdő tortát, ami nagyon guszta lett, de azt motyogta, hogy „-Biztos nem fog tetszeni neki, pedig olyan szeretettel csináltam”. Ennek most kivételesen örültem mert nem volt még semmi a téves tehetetlenségérzethez, ez meg passzolt ide. Érdekes módon Bálint bácsitól érkezett a még hiányzó, kilencedik kognitív torzítás, a pozitívumok leértékelése, figyelmen kívül hagyása: „- Na mi van Húgi, 45 évesen végre megtanultál főzni? Nem is volt olyan rossz ez az ebéd.” Jani bá rögtön kontrázott, hogy „- Milyen jó fej vagy Bálint, hogy ehhez képest háromszor szedtél mindenből, bár ki számolja, ugye.” A kávézás nagyjából eseménytelenül zajlott, két fekete-fehér gondolkozással: „Minden politikust inkább kőbányában kellene dolgoztatni” meg „A töltött káposzta tejföl nélkül ehetetlen”, egy katasztrofizálással Anditól: „Ha ez így megy tovább, egy tanár sem marad a gyerek iskolájában” – bár ez simán lehet igaz is. Búcsúzáskor az előszobában Ili néni a botjával felmutatott az egyik sarokra és azt mondta anyának, hogy „- Az egy pókháló? Az értelmiségi nők nem tudnak rendesen takarítani”, ami rögtön ment a túláltalánosításhoz, majd megpróbált átölelni és idén is elmondta, amit minden évben, hogy „- Jövőre már biztos nem leszek itt, csoda, hogy eddig éltem” – ezt kis vacillálással a jövendőmondáshoz írtam. Amikor mindenki elment és ottmaradtunk a rengeteg szennyes edénnyel meg a kaja maradékokkal, kicsúszott a számon, jövőre karácsonykor inkább síelni kellene valahol jó messze, mire apa azt mondta, hogy ezt írjam be a kellenézéshez, én pedig igazat adtam neki és ezzel készen is lett a házim.
Aki szeretne jobban elmélyedni a témában:
https://menedzsmentor.com/hogyan-termel-a-gondolkodas-es-a-cselekves-jobb-erzeseket/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése