Túlvilági térkép

Mindig is szerettem a térképeket böngészni. Gyakran hallottam, hogy lány létemre hogyan tudok ilyen jól tájékozódni, de tényleg elég volt rápillantani a papíron fekvő színes vonalakra és megelevenedett előttem a táj vagy a kanyargó utcák. Láttam a városrészeket és rögtön tudtam a célhoz vezető legrövidebb utat. Az elmúlt években már nem kell küzdeni a lepedőnyi térképek használati utáni összehajtogatásával, mert az online világ teljesen lefed minket, nagy takaróként borul ránk. A térképek talán még a leghasznosabb részei ennek az állandó Big Brother világnak. Képes vagyok végiggörgetni jól ismert és soha nem látott utakon, a Google autója nemcsak pillanatnyi állapotot rögzít, hanem számtalan nem látható emléket is. Mekkora öröm volt, amikor felfedeztem, hogy ugyanazt a helyszínről a régebbi képek is megnézhetőek, ha a feltüntetett évszámra kattintasz. A 2011-ben készült felvételen a régi házunk előtti egy idősebb férfi áll és testtartásából is sugárzik az érdeklődés, miféle autó mehet el ebben a csendes, külvárosi utcában. A nadrág és a sokzsebes mellény stimmel, a sapka nem. Az arca nem látszódik, az elmosódott kockák rejtheti az édesapámat, vagy akár egy idegent is, aki éppen arra járt. Sok fénykép maradt róla, de mégis ezt szoktam nézegetni. Mintha lenne egy térképem hozzá, pedig ő már ott van, ahová nem vezet járható út.

Azok a szokásai hiányoznak legjobban, amelyek akkor az őrületbe kergettek.

Amikor elindultam tőlük, mindig lekísért a kapuhoz és mindig elmondta, hogy csak azért jön, hogy biztosan kimenjek. Akárhányszor kacsát sütött, hevesen megmagyarázta, hogy ő nem is szereti se a mellét, se a combját, csak a csontosát, ezért csomagolt el nekünk mindent. Minden bevásárlásnál berakott egy csomag gyufát vagy egy kiló sót a kosárba, nem romlik és arra mindig szükség van felkiáltással.

A sóból mindig van, csak ő nincs már itt.

Megmaradtak az emlékek, a feleslegesen kimondott és a fontos, de elhallgatott mondatok. A nyelvünkben van anyaföld, anyanyelv meg anyakönyv, de hol vannak az apák? Akik erősek, mindig hazatalálnak, ha letértünk az erdőben az útról, megtanítanak bicajozni és a világon a leghangosabban tudnak kétujjal fütyülni.

Amikor már azt hittem, sose látom újra, az egyik reggel a fürdőszobatükörben megtaláltam: az ő szemei néztek rám az arcomból. Szarkalábak rajzolta térkép a bőrömön, kék tekintetünk összekötve, génjeimben az útirány, megyek tovább.