A titkos rekesz

 Egy ideje már figyeltem a két darazsat, folyamatosan dünnyögtek, idegesen kergették egymást a félhomályos szobában. Lecsúsztattam a nehéz, vászonborítású fotóalbumot az ölemből, kicsit végigkarcolták a rövidnadrágos combomat a réz sarokvédők. Óvatosan felálltam, félrehúztam a nehéz, poros bársonyfüggönyt és halkan kinyitottam az ablakokat. Először a belsőt, aztán a körfolyosóra néző külsőt. Ahogy napfény ömlött be a szobába, a darazsak rögtön megtalálták a menekülés irányát, gyorsan kirepültek az ablakon és a cirkalmas korláton levő virágládák körül zümmögtek tovább. Máli néni azt mondta, hogy nem szabad elhúzni a függönyt, mert a nap tönkreteszi a nagyon értékes bútorokat. Gondoltam most biztos nem figyel, nagymamával beszélgettek a konyhában. Nyár elején költöztünk fel a fővárosba, apukám itt kapott állást a Földművelésügyi Minisztériumba, mert kell olyan agronómus is, aki igazán tudja mit kell csinálni a növényekkel, hogy a népből mindenkinek jusson enni. Jött velünk a nagymama is, aki az első hetekben kétségbe volt esve, hogy mi lesz itt vele ebben a kődzsungelben, de aztán felfedezte a közeli kispiacot, és onnan kezdve minden nap kijárt oda vásárolni, barátkozni. Ott találkozott Máli nénivel is, aki azóta többször meghívta magához a két utcányira levő lakásába. Azt mondta Máli néni, hogy ő mindenkit utál a házban, mert nagyon gonoszok vele. És hogy örül, hogy végre találkozott egy magához hasonló, tisztességes özvegyasszonnyal. Azt mondta, hogy az ő férje hősi halott, Magyarországot védte, amikor elesett a háborúban. Az én nagyapám aratás közben esett le a cséplőgépről két éve, ott halt meg. Ez nem hősi halál volt, csak nagyon szomorú. A nyári szünet miatt én is mentem a nagymamával mindenhová. Amíg ők beszélgettek meg lemosták a konyhakredencet, én a szép szobában nézegethettem Máli néni régi, családi albumait. A férje katona volt, engem nagyon érdekeltek a fegyverek, a bácsi meg sokféle egyenruhában volt lefényképezve. Otthon is mindig háborúsat játszottunk a füzesben a fiúkkal, ki kellett sorsolni, hogy mikor ki lesz a szovjetek csapatában, mert a németekhez senki nem akart tartozni. Csak a Kis Bojár testvérek, mert az ő családjuk sváb volt és ők erre büszkék voltak. Hiányoznak a többiek, elég sokat unatkoztam egyedül. A mi új házunkban nem volt gyerek, meg Máli néniék házában sem. Ha már nyitva volt, kimásztam a ablakon és beültem a keretbe, nagyon kényelmes volt így megtámasztani a hátam a falon, onnan néztem a korlátot meg a szemben levő ház tűzfalát, megy egy hatalmas gesztenyefát, ami az udvaron nőtt. A falon még látszottak a lövésnyomok. Hirtelen megállt mellettem egy ember, néhányszor találkoztunk vele a lépcsőházban, de Máli néni sose köszönt neki, de ő meg hangosan mondta, hogy Kezit csókolom nagyságos asszony. Máli néni azt mondta, hogy ez a férfi maga az ördög, sose álljak vele szóba. Pedig nagyon kedvesnek tűnt, olyan barátságosan nézett, fehér a haja és a legnagyobb melegben is hosszúujjú ing volt rajta. Olyan sokáig bámult, hogy elkezdtem visszamászni a szobában, amikor mondta, hogy az ő kisfiának is ez volt a kedvenc helye, mindig itt ült. Megkérdeztem, hogy játszhatok-e a kisfiával, de mondta, hogy nem lehet, mert meghalt a táborban. Engem sem engedtek a szüleim táborba, pedig mehettem volna két hétre a Balatonhoz úttörőtáborba, de azt mondták, hogy féltenek. Amikor benéz a szobába, mondta, hogy régen ők laktak itt. Megkérdezte, hogy tudom-e, hogy a szekreternek hol van a titkos fiókja, de én azt sem tudtam, hogy az mi lehet. Nagyon szép a faberakásos üvegesszekrény, meg a fotelek, és a kis szekrény, amin egy igazi gramofon áll, de ahhoz sem szabad hozzányúlnom. Elmondta, hogy a szekreter az az íróasztal, és melyik két gombot kell megnyomnom a faragott rózsa mellett, hogy kinyíljon a titkos fiók. Megsimogatja a fejemet és mondja, hogy vigyázzak magamra, és felment a lépcsőn, mert a másodikon lakott a folyosó végén, a wc-ék mellett. Nagyon kíváncsi voltam a titokra, így becsuktam az ablakokat, meg visszahúztam a függönyt és az ajtónál kicsit hallgatództam, hogy nagymamáék mit csinálnak. Nagyon benne voltak a porcelánok mosogatásában, így odamentem az íróasztalhoz, megkerestem a gombokat és tényleg kinyílt egy kis ajtó. Kihúztam a fiókot, és tele volt régi katonai kitüntetésekkel, érmekkel meg egy igazi pisztoly is volt ott. Legalul egy kitűzőt láttam, egy pár síléc himbálódzott rajta, az nagyon megtetszett. Zsebre vágtam egy kitüntetéssel együtt, majd óvatosan visszatoltam a fiókot meg becsuktam a rejtekajtót is. Amikor visszaültem a pamlagra, a torkomban dobogott a szívem. A fotókon felismertem többet a kitüntetések közül, de annyira izgultam, hogy alig tudtam lapozni a selyempapírt a két oldal között. Aztán a nagymama benyitott, hogy megyünk haza, de akkor már csak vánszorogni tudtam. Mire hazaértünk lázas lettem, nagymama meg borogatást tett a csuklómra meg a homlokomra. Amikor anya hazaért, mondta, hogy inkább hűtőfürdő kell, mert nem megy le a lázam. Mindenki aggódott, segítettek levetkőzni, és akkor kiesett a zsebemből a kitűző meg az érme, csörögve hullt le a kőpadlóra. Apa nagyon ideges lett, hogy hogyan került ez hozzám, mert ezek borzasztó dolgok és bajunk lesz, ha meglátják náluk, én meg mondtam, hogy Máli néninél találtam, de nem akartam ellopni. Apa nagyon kiabált, hogy a nagymama hogy lehetett ilyen buta, hogy egy volt nyilassal barátkozik, hiszen ez egy náci érdemrend és a kitűzőről meg mindenki tudja, hogy mit jelent a száll-a-sí. Azt is mondta, hogy soha többet nem mehetünk Máli nénihez. Apa velem nem kiabált, hanem a két kezébe fogta az arcom, és azt mondta, hogy máskor ne nyúljak más holmijához, én meg megígértem neki. Nagyon jó volt hozzábújni, éreztem a borotvaszesz illatát rajta, igazi apaszaga volt. Két nap múlva már nem voltam lázas, apa meg elintézte, hogy mehettem napközis táborba, sok új barátom lett. Nagymama még néhány hétig itt maradt, aztán amikor már egyedül haza tudtam jönni az iskolából, visszaköltözött a faluba, mert mondta, hogy még sem tudja megszokni ezt a várost. Előtte elment és bedobta Máli néni postaládájába az érmet és kitűzőt, én is elkísértem. Egy fehér borítékba tette és ráírta, hogy én hoztam el véletlenül. Amikor kifelé mentünk, találkoztunk a bácsival, a nagymamának rendesen köszönt, nekem meg megsimogatta a fejemet. Amikor visszanéztem rá, kicsúszott a kilincs a kezemből, és hangosan bedördült a kapu.